fazekaspeti keleti kalandjai

A hajnalban keléssel semmi bajom nincs. A hideg vízben való fürdőzést is is megszoktam már. Csak ugye a kinti hőmérséklet ami kissé szorongató... Közel öt fokban (és nemtom, hogy most fölülről, vagy alulról közelíti...) beállni a jégkockahideg zuhanytálcába, hogy aztán magamra engedjem a frissen fakadt forrás tisztaságú, de ugyanolyan hőmérsékletű vizet, nos ez nekem nem kedves.
Túléltem. Még ha egy darab szörnyet is halt belőlem ott a Glacier View Guest House fürdőjében.

Gyors öltözködés után spuri az utcára, a prof már várt a bérelt autónk hátsó ülésén, hogy elkezdjük -kis szerencsével- 2 napos odüsszeiánkat Padamba. Egyszerűen nem értettem, hogy egy kicsit több, mint 500 kilométeres úton mi telhet 2 napba??

Persze hamar rádöbbentem. Az átlagsebesség alig éri el a 40 kilométer per órát, de néha még ez a tempó is páni félelmet váltott ki mindannyiunkból, beleértve a sofőrünket is, legnagyobb megilletődésemre. Az utak jótékony közelítéssel is épp hogy csak egy autónyi szélesek, gyermekkori filmélményekből ismert halálkanyarokkal telistele. Igazából minden egyes kissebb görbület az úton egy halálkanyar, tekintve, hogy az út egyik oldalán a hegyoldal magasodik, míg a másik árok helyén általában több száz méteres szakadék tátong. És mindezek mellé bármelyik kanyarban szembe találhattuk magunkat egy kamionnal, busszal, vagy csak épp egy méretben hasonló, de sebességben általában gyorsabb terepjáróval. Ilyenkor apró "beencsot" (lefordítani nem kívánt helyi káromkodás) szisszen fel sofőrünkből és kötéltáncosokat megszégyenítő módon egyensúlyozza dzsipünket az ellenfél körül, hogy aztán a következő ívre ugyanolyan lendülettel érkezhessünk. Végtére is haladni akarunk az úton, nem bámészkodni, vagy ácsorogni. (ez egyébként a készült fotográfiák minőségére is rányomta bélyegét...)

De a látvány bármiért kárpótol. Sokszor úgy gondoltam, hogy nosza, az se érdekel ha itt veszek, ilyen kilátásom úgyse lesz soha, bárhol is földeljenek el... Sokezer méter magas hegyek pillanatanak le iciripiciri járművünkre, a szivárvány minden elképzelhető színében játszva. Láttam zöld hegyet, kék hegyet, piros hegyet, fehér hegyet, lila hegyet, sárga hegyet, magenta hegyet, fekete hegyet, bugyirózsaszín hegyet, gömbölyű hegyet, szögletes hegyet, hullámos hegyet, hegyes hegyet, tompa hegyet, ikerhegyet, családi hegyet, magányos hegyet, szent hegyet, hitetlen hegyet, füves hegyet, speedes hegyet, lusta hegyet, ceruzahegyet, felhőforma hegyet, hegyforma felhők között. Nem rossz hely ám ez a Himalája, csak kicsit kevés a hegy. Szerintem valamivel több hegy elfért volna, de nem haragszom azért. Trihahaha

Meg kacsáztam az Indus folyó tükrén. Ötöt. Ki is röhögtek a helyiek. De aztán egyik se merte megmutatni a "tökös tucat toccsantósat". Jah, és Nagy Sándor csak eddig jutott -ezt a professzor mondta-, én meg már a túlparton is voltam, úgyhogy lassan idejét érzem belekerülni a törtenelemkönyvekbe. (úgy értem, most azonnal. ritmikusan koppintgatok az asztalon négyujjal)

Az éjszakát egy kis menedékházban töltöttük az út mentén, fejenként 200 rúpiáért (az köbö 900 fötö), nagyon hideg volt és nem is akarok róla beszélni. De éjjel annyi csillagot láttam, amennyit még talán soha. Ahogy felpillantottam az égre elalvás előtt, egy jó másfél órányira úgy maradtam. Már napközben éreztem, hogy a szemem lassan elnyújtózik üregében, ahogy az elmúlt idők horizonttalan, szűk városi látképei után végre szabadon kihasználhatja a végtelen teret és teljes látószögét igénybe véve hosszan pásztáz; de ez az éjjeli égbolt még sokkal erőteljesebben igénybe vette könnycsatornám zárószelepeit. Aztán gyengének bizonyultam. Körbepillanttván a csillagok irdatlan mennyiségén, egészen úgy tűnt, mintha nem fekete alapon fehér kis pöttyök lennének az égen, hanem fehér alapon kicsiny fekete, idomtalan formák borulnának a fejemre. Bárcsak annyi barátom lenne, ahány csillag van az égen, gondoltam. De eggyel kevesebb van. És ekkor könny szökött. A Ladakh feletti csillagokat az égen Konkoly Bencének szeretném küldeni. Az igazi izgága utazónak, aki már valahol ott bolyong a pici fekete idomtalan formák között. Mindig eszembe jutsz haver ha messzebb utazom, mint sokaknak a képzelete terjed. Vigyázz magadra.

Mára ennyi, holnap Padam.

Pár óra elteltével újabb velőmig hatoló lélegzetvételi élményben volt részem. Ez most semmilyen régi kedves emléket nem ébresztett bennem. Épp ellenkezőleg, egy soha nem tapasztalt érzéssel gazdagított. Mintha testemből, agyamból egy kezdetektől fogva beprogramozott, de soha le nem futtatott algoritmust indított volna be. Enni a levegőt.

Leh Ladakh fővárosa. Ez az egykor tibeti terület -jelenleg India legészakibb államának határvidéke- a Himalája vonulatai között, úgy 3600 méter magasan fekszik. Levegője még sokkal tisztább, mint Nepálban és bár állítólag ritkásabb, mint a világ alacsonyabb részein, mégis sokkalta dúsabb, teltebb. Mintha hosszú évek majdnem steril csapvizei után az ember először oltja kínzó szomját egy zubogó forrásból. Élénkítő, felpezsdítő, részegítő, de józanít. Rendbe rakja a gondolatokat és elhelyez a földgömbön.

Körös-körül olyan magas hegyek, hogy szédítő még csak egy irányba nézni is, miközben hamar azon kapom magam, hogy, mint a ringispil forgok körbe és bár tántorgok a szédülettől, mégsem tudok betelni a látvánnyal. Egymást váltják a tipikusnál-tipikusabb, szinte gyermekrajzi egyszerűségű és mégis kápráztatóan bonyolult hegyformák és sziklavonulatok.

Hósapkák, kopár csúcsok, fel-felzöldellő lankák, épületnyi mélységű vízmosta barázdák,véletlenszerűen kiemelkedő magányos ormok, kielten fennsíkok, valószerűtlenül festő, de mégis metszően valóságos élek és bércek.

És itt, ezen csodák között fekszik Leh, mintha csak véletlenül sodorta volna ide szél. Kocka és téglatest formájú házak, általában 2-4 emeletesek, sok helyütt díszesen faragott, de mindenhol szinte egész fal szélességű ablakokkal; látszik, hogy a ladakhiak nem akarják kizárni a természetet, inkább amennyire csak lehet beljebb engedik szobáikba, otthonaikba.

Szinte minden utcán csobog egy kis patak, a gleccserek vize néhol folyóvá duzzad s néha mintha csak a hegyek pisije csordogálna keresztül az apró városon. És mindenhol kristálytiszta, mint a legművészibben kivitelezett ásványvízreklám főjelente. Csak ez valódi és jéghideg. Érezni rajta a fagyott kő kíméletlen hidegét. Elbűvölő.

Hosszan ültem és csak bámultam, ahogy egy kis csermely át-átbukfencezik pár tökéletesen gömbölyűre alakított focilabdányi kavicson, miközben vidáman futott bele a város szélén hömpölygő Indus folyóba.

Holnap indulunk Padamba. Kb. két, de lehet, hogy három nap lesz út. Agyam kezd megtelítődni csodálattal és rajongással, de a professzor nyugalomra int. Még sehol nem járunk, a csodák csak most jönnek.

Éjjel 11 után érkeztünk az Új-Delhi repülőtérre. Ahogy kidugtam a fejem a gépből, egyből megcsapott a szívemnek-lelkemnek oly kedves "india-szag". Volt szerencsém közel egy évet Bombay-ben lakni, s bár sokmindent megszoktam, ezt a különös aromáját az indiai levegőnek még a legutolsó napon is ugyanolyan csalhatatlanul el tudtam különböztetni mindentől. Oly mélyen hatott rám, hogy bármikor fel tudom idézni. Arcomra kielégült vigyort vont a kellemes viszontszaglás öröme és boldogan lebegtem le a lépcsőn, míg végre újra imádott Indiám földjére -aszfaltjára- léphettem.

A tranzitváróba tartó busz fedélzetén már direkt indiai emberek közé vegyültem. A profot kicsit el is veszítve szem elől, bódultan szívtam magamba a körülöttem repkedő hindi szavakat és elkapott gesztusokat. Tömeg és büdös, mások így szokták jellemezni Indiát. Számomra ez inkább barátságos közelséget és semmivel össze nem téveszthető egyediséget jelent. Mint a lány, aki századszorra is a combjai közé zárja fejedet. Egy pillanatra se érzed magad kényelmetlenül és még egy áttáncolt éjszaka fülledsége is édes és mámoros illatként bolondít magába.

Bele vagyok habarodva Indiába, ez nem is kérdés. India lányai pedig a leggyönyörűbb álmaim legelérhetetlenebb tündérszépségeinél is ezerszerte csodálatosabbak számomra.

A buszon hirtelen elkaptam egy szempárt, ami azonnal rabságba ejtette gondolataimat és tekintetemet egyaránt. Már rutinosan persze utóbbit ügyesen palástoltam gyors el-elpillantásokkal, de a bocicsokibarna arcbőr két tejfehér kanyonjából delelő napként sugárzó élénk mohazöld szemek a leggyengébb pontomon döftek keresztül.

Semmitől nem félek úgy, mint a szerelemtől. Voltam Betlehemben, amikor kétoldalról támadták és bolyongtam úgy Kathmandu utcáin, hogy félő volt, hogy a jéghideg utcák fagyott földjén kell töltenem az éjszakát, mert nem volt egy huncut rúpia se a zsebemben. De sose féltem úgy, mint bármikor, ha egy meseszép indiai lány szemeibe néztem. Valami egészen mélyen hangolt húrt pendítenek meg bennem ezek a tiszta szempárok, valami kielégülésnél is beteljesítőbb érzés utáni vágyakozást ébresztenek bennem. Ijesztő és akarom.

És hat óra múlva indul a gépünk Ladakhba. Várom. Nagyon.

Nos. Morfondíroztam magamban, miközben éjjel fél négykor elkezdtem pakolni a reggel 9kor induló gépre.

Viszek magammal egy dugig tömött vízálló kameratáskát (az ötletért kösz Gothár Marcinak, bevált), egy övtáskának csúfolható, voltaképpen pisztolytáskának megfelelő felépítésű kisebb kameratáskát, egy hatalmas utazóbőröndöt és egy terepkerékkel ellátott húzható táskatrolit. Ez utóbbi egy olyasfajta szerkezet, mint amit például a sörösrekeszek hordásánál használnak. Öcsémmel lőttük a vadászboltban. Adott kedvezményt is a boltos, bár rágni kellett a fülét. Puszi neki.

A kameratáskában:

Viszek egy Sony PMW-EX1-es hd kamerát, alaposan ellátva memórikártyákkal és pótakksikkal, valamint ehhez egy puskamikrofont és egy csiptetős mikit. Meg mindenféle biszb@szt, ami ehhez kellhet. Jól meg van tömve ám mindennel, az Arizonás fiúkat az ég áldja, remélem nem bizonyulok kevésnek a profi cuccukhoz.

Lapjával még befért a számítógépem, Apple Macbook Pro, a legerősebb konfig ami összerakató volt, direkt helyszíni vágáshoz belőve. Bár jómagam még inkább csak egy lelkes és elszánt hobbista vagyok, de már vágtam rövidfilmet a Picinek (szivecske) és ment. (még ha szarul is) (kacsintófejecske)

Temérdek kábel, töltő, kameracsapatnyi tape-ek, filcek, lencsetisztitó kendőcskék százai, szaloncukor, sárkánytojás. Mogyoró.

Szintén ebben a táskában kapott helyet a kézzel irandó naplóm a kalandjainkról, de erről majd később, nyájas olvasóim. muha. ha

A pisztolytáska:

Foglalja magában a B-kamerámat, egyben szívem csücskét, a közel 24 órája a saját tulajdonomat képező Karolinkát. Karolin egy Sony HDR-HC1EK típusú csodamasina, HDV felvételekre képes, parádésan kézreálló kezelés mellett karcsú felépítése szinte csak mazsola a torta habján ficánkoló csokiforgácsok között. peti szivecske karolinka

Ugyanide zömítettem még be a script-naplómat (Moleskine... sznob, utánzós pózer vagyok. de legalább ezt Tibetben nem fogja tudni senki. hihi) és a kedvenc tollamat.

Némi kötszer, keményvaluta és a Bonta Zolitól kapott fahéjas cukorka. Ami egyébiránt remek.

Na és a nagybőrönd:

Nos. Hogy visszatérjek említett morfondírozgatásomhoz. Hát kedves olvasóm a nagybőrönd tartalma a következő:

Alsónackók (igen, kedves Edit, van fecsi is)
Zoknikok
Pólók
Pulcsi
Nadrág
Snowboardkabát, snowboardnackó (fázós ám ez a fiacska)
Kulacsok (sima, meg termosz)
1TB-os Western Digital Raid-es külső merevlemez (megy színben a laptophoz is, képzeld) (trihi)
Két pár kolbász (vidéki is ám a fiú)
Multifunkciós zsebszerszámkészlet (viktorinoksz)
Valamint egy benzinmotoros áramfejlesztő berendezés (biztos, ami ziher) (félénkenfélrenézőfejecske)

Emez bőrönd ráerősítve a szélsőséges terepviszonyoknak is megfelelő hordozótaligára, hogy fel tudjam rángatni (egészséges városi, dohányos tüdőmet hörögvén kiköpve) a Himalája kies lankáin elterülő különböző úticéljaink felé. Összevissza 45 kiló...

A feladatom egy közel 3 hétig tartó dokumentálása egy Észak-Indiai kalandnak. Bizony, nem Tibet ám ez. Ladakh környékére megyünk, ami körülbelül akkor volt utoljára Tibet része, amikor Kőrösi Csoma Sándor itt dolgozott.

dr. Bethlenfalvy Géza professzor útitársa vagyok, akivel bejárjuk Csoma ekörnyéki munkásságának jelentősebb helyszíneit, valamint találkozunk érdekes és prominens helyi emberekkel, interjúzgatunk, tájképezgetünk. de minderről bővebben később.

jelen pillanat szerint a kijevi reptéren várom az indiai csatlakozásomat, hogy aztán valamikor holnap délutánra (tegnap estére? holnapután tegnapra? ma hajnalra? kicsit odaken engem ez a zidőzónafles) megérkezzünk Leh-be. Ami már Kelet. Egyszervoltholnemvolt Tibet.

De mostanra ennyi tisztelt olvasóm, ahogy netet találok mindig bejelentkezem és tudósítok, addig is köszönöm a kitüntető figyelmet,

szép napot kívánok,

fazekaspeti