Pár óra elteltével újabb velőmig hatoló lélegzetvételi élményben volt részem. Ez most semmilyen régi kedves emléket nem ébresztett bennem. Épp ellenkezőleg, egy soha nem tapasztalt érzéssel gazdagított. Mintha testemből, agyamból egy kezdetektől fogva beprogramozott, de soha le nem futtatott algoritmust indított volna be. Enni a levegőt.

Leh Ladakh fővárosa. Ez az egykor tibeti terület -jelenleg India legészakibb államának határvidéke- a Himalája vonulatai között, úgy 3600 méter magasan fekszik. Levegője még sokkal tisztább, mint Nepálban és bár állítólag ritkásabb, mint a világ alacsonyabb részein, mégis sokkalta dúsabb, teltebb. Mintha hosszú évek majdnem steril csapvizei után az ember először oltja kínzó szomját egy zubogó forrásból. Élénkítő, felpezsdítő, részegítő, de józanít. Rendbe rakja a gondolatokat és elhelyez a földgömbön.

Körös-körül olyan magas hegyek, hogy szédítő még csak egy irányba nézni is, miközben hamar azon kapom magam, hogy, mint a ringispil forgok körbe és bár tántorgok a szédülettől, mégsem tudok betelni a látvánnyal. Egymást váltják a tipikusnál-tipikusabb, szinte gyermekrajzi egyszerűségű és mégis kápráztatóan bonyolult hegyformák és sziklavonulatok.

Hósapkák, kopár csúcsok, fel-felzöldellő lankák, épületnyi mélységű vízmosta barázdák,véletlenszerűen kiemelkedő magányos ormok, kielten fennsíkok, valószerűtlenül festő, de mégis metszően valóságos élek és bércek.

És itt, ezen csodák között fekszik Leh, mintha csak véletlenül sodorta volna ide szél. Kocka és téglatest formájú házak, általában 2-4 emeletesek, sok helyütt díszesen faragott, de mindenhol szinte egész fal szélességű ablakokkal; látszik, hogy a ladakhiak nem akarják kizárni a természetet, inkább amennyire csak lehet beljebb engedik szobáikba, otthonaikba.

Szinte minden utcán csobog egy kis patak, a gleccserek vize néhol folyóvá duzzad s néha mintha csak a hegyek pisije csordogálna keresztül az apró városon. És mindenhol kristálytiszta, mint a legművészibben kivitelezett ásványvízreklám főjelente. Csak ez valódi és jéghideg. Érezni rajta a fagyott kő kíméletlen hidegét. Elbűvölő.

Hosszan ültem és csak bámultam, ahogy egy kis csermely át-átbukfencezik pár tökéletesen gömbölyűre alakított focilabdányi kavicson, miközben vidáman futott bele a város szélén hömpölygő Indus folyóba.

Holnap indulunk Padamba. Kb. két, de lehet, hogy három nap lesz út. Agyam kezd megtelítődni csodálattal és rajongással, de a professzor nyugalomra int. Még sehol nem járunk, a csodák csak most jönnek.